Barion Pixel
Én így hangolódok a karácsonyra

Én így hangolódok a karácsonyra

Kedves olvasó! 🙂

Amikor ezt a blogbejegyzést írom, épp November 24-e van, azaz 1 hónap múlva Karácsony. Ha még nem ismersz, bemutatkozom neked. Adri vagyok, a Mesélő Ajándékok egyik alapítója. Amióta a vállalkozásunk működik, nekem a Karácsony mindig elég megosztó érzéssel jár.

Egy felől ez egy rendkívül nehéz időszak számunkra, hiszen egyedi ajándékokat gyártunk, nálunk ez az év egyik legsűrűbb szezonja. Minden nap kora reggeltől, késő estig dolgozunk, hogy minden vásárlónk kérést időben tudjuk teljesíteni.

Másrészről, mint oly sokunk számára, a Karácsony nekem is egyet jelent, a családommal lenni.
Nyugalomban és szeretetben beszélgetni, filmezni, ajándékozni, jókat enni és sokat nevetni. Számomra ez a Karácsony értelme.

De mielőtt úgy igazán belevágnék a Karácsonyi témába, szeretném elmesélni Neked, hogy én miként szoktam a nagy sürgés-forgás közepette hangolódni az ünnepekre.

1. Zene, zene és zene

Körülbelül November közepén szokott elkapni az érzés, hogy ideje lenne lassan hallgatni egy kis karácsonyi muzsikát. Az évek alatt már összegyűjtöttem a kedvenceimet, és ezeket listába is rendeztem. Linkelem Neked a Mesélő Ajándékok karácsonyi zene gyűjteményét. A kollégáimmal igyekszünk alkalmanként zenéket tölteni bele, így elég vegyes a felhozatal, biztosan Te is találsz majd köztük olyat, amit szívesen hallgatnál hangolódásként.

2. Dekorálás november végén

A 2022-es évben elég hamar kopogtat az adventi időszak, még engem is meglepett, hogy bizony 27-én már jöhetnek a dekorációk. Két évvel ezelőtt készítettem egy “Ábrahám Lak” feliratú rénszarvasos ajtódíszt.

Ez az egyik kedvencem, pedig kezdetben úgy éreztem, hogy kicsit bénán sikerült. 😀

A többi dekorelem a konyhánkban és a nappaliban csoportosul. Nem szoktam annyira túlzásba vinni ezt a történetet, mint ahogy az amerikai filmekben láthatjuk.

rénszarvasos kopogtató

A többi dekorelem a konyhánkban és a nappaliban csoportosul. Nem szoktam annyira túlzásba vinni ezt a történetet, mint ahogy az amerikai filmekben láthatjuk. Az asztalokra girlandokból “futó dekorokat” készítek, és megvannak a kedvenc Pepco-s, illetve Kik-es szarvasaim, hógömbjeim, stb.

A dekoráció fénypontja nálunk úgy is a gyönyörű és hatalmas karácsonyfa. 😀 Igen, mindig túl nagyot vásárolunk, de ebből nem tudok engedni. Imádom az óriási fákat.

Az asztalokra girlandokból “futó dekorokat” készítek, és megvannak a kedvenc Pepco-s, illetve Kik-es szarvasaim, hógömbjeim, stb. A dekoráció fénypontja nálunk úgy is a gyönyörű és hatalmas karácsonyfa. 😀 Igen, mindig túl nagyot vásárolunk, de ebből nem tudok engedni. Imádom az óriási fákat.

karácsonyi dekoráció
karácsonyi dekoráció

3. Takarítás, amit nem szeretek…

Alapvetően egy rendszerető embernek mondom magam, de kérlek December 1. és December 22. között ne gyere át hozzánk. Köszi! 😀

A karácsonyi szezonban csak is a munkára koncentrálunk, néha enni is alig jut idő, de hála az imádott anyósomnak és apósomnak, akik egyben a második szüleim, Ők mindig gondoskodnak rólunk. Sokszor csak Mekis hamburgeren élünk a rohanásban, de Ők jönnek és hozzák a főzelékeket, rizses húst, gulyáslevest, és a kedvencemet a kocsonyát. Huh… most is nagyon ennék egy adaggal. 😀

Az ünnepi nagytakarítást sokszor teszem November végére, mert akkor még van lélekjelenlétem rá. Kimosom a függönyöket, áttörlök minden belső polcot, kimosom a huzatokat, egyszóval előkerülnek azok a folyamatok is, amik egy átlagos hétvégi takarítás során nem. A takarítás elkezdése számomra az ünnep egyik legrosszabb része, de amikor végzek és minden illatozik, minden csillog, akkor elégedettség tölt el. Igaz, utána szoktam elkezdeni még a dekorálást is, de hát ilyen vagyok én, igazi maximalista. 😀

mézeskalács díszítés

4. Mézeskalács és forralt bor, nyamii!

Ahogy beköszönt a hidegebb idő, az ember szívesen fogyaszt meleg italokat. Mi Csabival nagy forralt borosok vagyunk. Itthon is szeretjük elkészíteni, de a karácsonyi vásárban is gyakran fogyasztjuk.

Nekem az epres a kedvencem. Ha házilag készítem el, akkor is feltúrbózom fagyasztott gyümivel, vagy jó sok naranccsal és citrommal. Úgy az igazi. Amikor kortyolgatom, egyből karácsonyi hangulatom lesz tőle.

A mézeskalács már egy kényesebb téma…

Volt olyan év, amikor December első heteiben már készítettem, de az utóbbi időben mindig valahogy a végére marad. Én az a típusú feleség vagyok, aki imád főzni, de utál sütni. 😀 Szinte sohasem készítek süteményt, kivétel a karácsony, mert akkor mindig készül pár érdekes küllemű mézi és persze az én posztom a Tiramisu, abban jó vagyok.

5. Karácsonyi ajándék vásárlás Novemberben

Lehet, hogy elfogultnak fogsz mondani, mert ajándék webshopom van, de nem kertelek az leszek!

Büszke vagyok a Mesélő Ajándékokra és szeretem a munkámat. Viszont azt sajnos már nem annyira szeretem, amikor December utolsó pillanataiban kell megmentenünk a vásárlók karácsonyát. Minden évben elmondom/elmondjuk: Ne hagyd utolsó pillanatra a vásárlást!

Én minden évben már Novemberben beszerzem az ajándékok 70-80 százalékát. Így December elején már csak pár apróság marad, így ezen legalább már nem idegeskedek.

Egyetlen év volt kritikus, a 2018-as év, amikor elindult a webshopunk. Annyira sok rendelés érkezett hozzánk, hogy már azon voltunk, bent alszunk az irodánkban és éjjel is dolgozunk. December 23-án délelőtt vitte el a futár az utolsó csomagokat. Nekiálltunk kitakarítani az irodát, hiszen a dobozokból és a kitöltő anyagokból már nem láttunk. Ez után, pedig még nyakunkba vettük a várost és 1 nap alatt megvettük mindenki ajándékát.

Mondanom sem kell mekkora stressz volt, soha többet nem csináltunk ilyet. Persze mindenki boldog volt, de ezt nem ajánlom senkinek sem!

Bölcs dolog, ha az ember nem hagyja utolsó pillanatra a fontos teendőket, főként, ha számít, hogy mit fog szólni hozzá a szeretted. Mivel hamarosan elérkezünk az ősz utolsó napjaihoz, így téged is arra bíztatlak, hogy ma este, amikor hazaérsz a munkából, csücsülj le a telefonoddal, egy bögre forralt borral és vedd kezedbe az irányítást. Rendeld meg a szeretteid karácsonyi ajándékát még ma!

Ajánlok is Neked pár tippet, amik a legvásároltabb karácsonyi ajándékok nálunk:

Egyedi karácsonyfadísz - családos kiadás
Egyedi díszpárna anyának - Te vagy a világ
Az egyedi kulcstartó | családos kiadás egy gravírozott kulcstartó. Szuper ajándékötlet karácsonyra nőknek. A feliratokat te adhatod meg rá, választható tibeti ezüst charmokkal.
Grincses bögre, saját névvel - vicces karácsonyi ajándék
Ebben a házban - saját fényképes, családi kép
Karácsonyfadísz feles üveg szett
Whiskys stílusú gravírozott flaska szett
Sörös ajándék korsó saját névvel
Egyedi, Zippo öngyújtó - saját névvel, évszámmal

Ha szeretnéd látni az összes karácsonyi ajándék ötletünket, akkor kattints ide!

Remélem tetszett a blogposztom. Szívesen olvasnám kommentben a Te verziódat is. Mivel pár nap múlva December, és ilyenkor csak gyártunk ezerrel, ezért lehetséges, hogy idén ez lesz az utolsó blogom. Találkozunk újult erővel, egy új fejezettel a 2023-as évben, de addig is már előre Nagyon boldog Karácsonyt és sikerekben gazdag új évet kívánok Neked és a kedves családodnak!

Szeretettel, Adri

Így lettem fülig szerelmes a vőlegényembe- 3.rész

Így lettem fülig szerelmes a vőlegényembe- 3.rész

No, nézzük csak hol is hagytuk abba az előző szálat?

Oh! Igen, már emlékszem…
A holtágnál <3

Kisgyermekként az ember sok olyan dolgot csinál, ami felnőtt fejjel gyagyaságnak tűnhet és pont ezért idősebbként, már nem csinálunk ugyanolyan mókás dolgokat, mint kicsiként.

Azonban én azt gondolom, hogy legbelül mind gyerekek maradunk a felnőtt küllemünk ellenére is.

 

A szívünk örökké vágyik a szórakozásra, a kalandra és a játékra. Velem sincs ez másképp és Csabi mellett újra kisgyermeknek érezhettem magamat.

A Holtág egy varázslatos hely. A fák magasan, az egekig nyújtózkodnak. A víz rendületlen tükrét csak az arra úszkáló kacsák törik meg. A partszakasz tökéletes pihenő helyet nyújt minden arra járónak. Nyaranta szabad strandként működik, de Télen egy titokzatos világgá változik.

Ez volt a mi búvóhelyünk és én a mai napig oda vagyok érte.

Emlékszem, hogy még csak reggel 11 óra volt, de aznap kimondottan borús és hideg időnek néztünk elébe. Az egyik eldugott partszakaszhoz igyekeztünk, amit az előtt még soha sem láttam. Fákkal és bokrokkal benőtt ösvényeken suhantunk keresztül.
Se egy ember, se egy pad, semmi sem volt ott a természet lágy ölén kívül.

Szerettünk volna valahova lekuporodni, de ülőalkalmatosságok híján elég nehéz volt.

– Leterítsem a kabátomat?
Kérdezte Csabi.

– Jaj nem dehogy, hisz még megfázol…
Nincs nálunk valami, amire leülhetnénk?

– DE! Már tudom is.

Válaszolta fülig érő vigyorral az arcán.
Előkapta a hóna alól fekete mappáját és jó adag teleirkált lapot ráncigált ki belőle.

– Most komolyan azokra fogunk ülni?
Kuncogtam hangosan.

Normál esetben az ember vagy padon ücsörög, vagy plédet hoz magával, vagy legrosszabb esetben a kabátját teríti maga alá, azonban mi kizárásos alapon a Mikroökonómia órán készített jegyzeteket választottuk ülőalkalmatosság gyanánt.
Soha sem voltam még olyan szabad, mint akkor és ott.

Mintha egy másik világban lettünk volna. Senki sem volt körülöttünk. Csak én voltam és Ő. Hallgattuk a zenét, néztük a víz fölött elsuhanó kacsákat, majd egyszer csak fogtuk magunkat és hátradőltünk a lapokon. Ott pihentünk egymás mellett, én pedig csak figyeltem, ahogy mélyen szuszog.

Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Néha rám nézett és mosolyra húzódott az ajka. Ahogy csöndben feküdtünk a szemeim már épp csukódni készültek, amikor megrázta a vállamat és a fülembe suttogott:

– Látod azokat a nagy kalózhajókat?

Azt hittem álmodok és fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Felültem és megigazgattam a kócos fürtjeimet. Köhintettem egyet és ittam egy kortyot, majd értetlenül visszakérdeztem:

– Milyen kalózhajókról beszélsz?

A szája hatalmas mosolyra húzódott, és hangosan felnevetett. Mutató ujjával hátra fele hadonászott és a fák tövére szegezte a tekintetét. Erre már én is megfordultam, hogy lássam. Tényleg ott voltak…

Négy hatalmas kalózhajó hevert a parton. Némelyik felfordítva, némelyik, pedig indulásra készen állt.

– Biztosan a kincsért jöttek…
Bizonygatta hevesen.

– Nem merészkedünk közelebb hozzájuk?
Kérdeztem kacsingatva.

Felpattantunk a földről és lopakodva megkörnyékeztük az idegenek hajóit. Az oldala mindnek kopottas és rozsdás volt. Látszott rajtuk, hogy sok csatát vészeltek át és a sós tengervíz lemarta róluk a festéket.

Bemásztunk a legközelebbibe és elkezdtünk „evezni”.

– Jobbra tarts, vigyázz és fordulj. Parthoz fogunk érni!
Kiáltott fel hangosan.

– Igen is kapitány! Horgonyt le!
Feleltem lelkesen.

A hajónk szárazföldhöz ért, mi pedig rögvest kipattantunk belőle. Szaladtunk a következő hajóhoz és közben a földről egy-egy botot kaptunk a kezünkbe. Egymás felé fordultunk és mindketten fölvettük a harc pozíciót. Mogorván ezt kiáltottam:

– Angard!

Csattogtok a fényes kardok és csak úgy suhantak a sáljaink. Pörögtünk, forogtunk, ugrottunk. Hajóra fel és hajóról le, míg nem végső csapást mértünk egymásra és ráborultunk az egyik felfordított hajó tetejére. Annyira nevettünk, hogy már fájt a hasunk. Ha valaki kívülről nézett volna minket biztosan az gondolta, volna, hogy kik ezek az óvodások, akik botokkal ugrálnak a parton lévő csónakokon? Bizony négy ütött-kopott csónakon játszottunk, de nekünk azok mesebeli kalózhajók voltak.

A nagy harc közepette megéheztünk, ezért elrohantunk egy közeli kisboltba és vettünk pár kiflit, egy doboz tejet és egy kis üveg Nutellát.

Egyszerűen imádom a mogyorókrémet, de szerintem ezzel Te sem vagy másképp. 😛

Visszasiettünk a holtághoz, ráültünk az egyik csónak tetejére, bekapcsoltuk a zenét és ott piknikeztünk a parton. Az utolsó kifli után jól lakottan heveredtünk el ismét, de már a csónakon. Soha sem voltunk még olyan közel egymáshoz. Szinte éreztem az arcomon, ahogy veszi a levegőt. Nagyon zavarban voltam és szerintem az arcom olyan volt, akár egy piros alma. A szívem majd kiugrott a helyéből.

Egyre inkább tetszett. A szemei, a haja, az arcvonásai, a stílusa, és ahogy beszélt. Annyira belefeledkeztem a tekintetébe, hogy fel sem tűnt, hogy egyik pillanatról a másikra már félhomály lett. Kezdett elég hűvös lenni, ezért levette a kabátját és lovagiasan rám terítette, hogy ne fázzak. Olyan finom illata volt.

Mélyen szimatoltam a „takarómat” és abban a pillanatban egyszer csak valami rám csöppent. Letöröltem a homlokomat, de aztán jött még egy és még egy. Pont a legjobb pillanatban kezdett el zuhogni. Gyorsan felkaptuk a táskáinkat és a kabátokat, de fogalmunk se volt, hogy merre fussunk az eső elől.

Először érdekes ötletnek tűnt, de jobb híján belementem. Elhasaltunk a földön és akár a katonák, bekúsztunk az egyik lefordított csónak alá.

A belseje elég szűkös volt, de egymásnak háttal dőlve éppen elfértünk benne.

Nem volt az a túlzottan romantikus hely, nyirkos volt, hideg és sötét, de az, hogy vele lehettem ott, mindent felülírt. A kedvünket a körülmények sem szeghették, tovább majszoltuk a megmaradt Nutellát, hallgattuk a zenét, énekeltünk és jól éreztük magunkat. A nagy mókázás közepette a telefonomra pillantottam és elöntött az adrenalin.

– Uramisten lekésem a vonatomat!

Úgy elment a nap, hogy a hazafele induló járatomig mindössze 20 percem maradt. Villámgyorsan kikúsztunk a csónak alól, magunkra kaptunk mindent és rohantunk az állomás felé, ahogy csak bírtunk. Emlékszem éppen csak elértem a vonatot, de már indult is, ezért nem maradt túl sok időnk a búcsúzkodásra.

Sajnáltam, hogy nem tudtunk beszélni arról a napról, de biztos voltam benne, hogy amint hazaérek már várni fog az üzenete.

Ahogy beestem az ajtón, rohantam is be a szobámba. Se vacsora, se semmi, csak arra vágytam, hogy beszélhessek vele.

Mindennek ellenére a várakozásomat nagy csalódottság törte meg, hiszen nem volt az üzenetek között semmi új.

 

Fura is volt Nekem, de arra gondoltam, hogy biztosan fáradt volt már, vagy valami dolga akadt és ezért nem írt. Kicsit szomorkásan feküdtem le és gyorsan elaludtam, hogy minél hamarabb holnap legyen.

Másnap a suliban ismét megdöbbenés ért, mert egész nap nem láttam sehol. Már kezdtem aggódni és bevallom szinte hiányzott.

– Talán elrontottam valamit? Történhetett valami?
Kérdezgettem magamtól szüntelenül.

Az utolsó órám előtt fáradtan cammogtam kifele a kapukon, hogy némi friss levegőt szippantsak. A főépület sarkhoz érve egy ismerős alakra lettem figyelmes. Ő volt az.

– Hosszú napod volt?
Kérdezte kacéran vigyorogva.

– Hát Te meg hol voltál?
Furcsán álltam a dolog előtt, mert olyan volt, mintha nem is történt volna semmi, pedig nekem nagyon is hiányzott, hogy az együtt töltött napunk után nem beszélgettünk.

Mentségére szolgált, hogy a barátjával dolgoztak, ezért is nem hallottam felőle az elmúlt időszakban. Látta rajtam, hogy továbbra is dacos vagyok, ezért előhúzta a mappáját és elkezdett kotorászni benne. Már éppen indulni akartam, amikor is egy kis tasakot húzott elő a papírok közül. Lassan közeledett felém és kezével könnyedén a csuklóm után nyúlt. A szívem a torkomban lüktetett, ahogy éreztem a puha ujjainak tapintását.

Egy karkötőt fűzött a kezemre, pontosan olyat, amiről már régóta beszéltem neki. Egy Cruciani stílusú, szőtt darab volt kör alakú mintákkal. Ez után a saját kezénél is matatott, majd a sajátját a csuklómhoz illesztette.

– Ez a mi barátság karkötőnk.
Szólalt föl szerényen.

Az enyém fehér, az övé, pedig fekete volt. Mondanom sem kell, hogy szinte szárnyaltam örömömben. Onnantól kezdve mindig rajtunk volt és bármerre mentünk a szaktársaink furcsán néztek ránk, hogy egyen ékszerünk van.

 

Egy kívülállónak ez már biztos jel lett volna arra, hogy mi járunk, de csak barátok voltunk. Legalább is akkor még igen. 😛

Azon a héten még volt pár közös óránk, de egyik napon ismét csintalan lógást terveztünk. A pénteki első matek előtt egy üres teremben ültem le és majszolgattam a reggelimet. A telefonomat böngészve arra lettem figyelmes, hogy valaki megzavarta a nyugalmamat. Csabi volt az és hozzám hasonlatosan ő is előkapta az ennivalóját.
Nemsokára rá indultunk is az órára, de előtte még félre húzott egy picit.

– Nézd, csak mim van?
Tágra nyílt szemekkel vizslattam, hogy mit húz elő a zsebéből.

A kedvencem volt az, pattogós cukorka. Egész matek órán azt eszegettük és versenyeztünk, hogy kinek pattog hangosabban a szájában. Szerintem mindenkinek az agyára mentünk, de én felettébb jól éreztem magamat.

Az óra végén úgy döntöttünk, hogy aznapra ennyi tanulás elég is volt, így ismét a holtág felé vettük az irányt. Már rutinosan haladtunk a kijárt ösvényen és egyből az egyik csónak tetejére pakoltunk. Arról beszélgettünk, hogy milyen frankó lenne itt egy csónakház, ezért kitaláltuk, hogy építünk egyet.

Összegyűjtöttünk néhány kisebb botot, száradt füvet és néhány kavicsot. Csabi szurkodta a földbe az ágakat én pedig „köteleket” fontam a fűszálakból.

Körberaktuk a kavicsokkal és már készen is volt a remekmű. Irtó édes kis kunyhót készítettünk.

 

Volt mellette tűzrakóhely és a házhoz még egy papírból készített hajócskát is kikötöttünk. Az elkészült építmény tetejére egy zászlót szúrtunk, amire a „Csabubu” nevet írtuk fel. Ez volt a mi közös nevünk, ahova csak tudtuk felírtuk.

A napok gyorsan teltek és a sok ZH után elérkeztünk a vizsgaidőszakhoz. Más ember biztos azt gondolná, hogy a legrosszabb, ami ilyenkor történhet vele, hogy egy jó ideig csak a tanulással foglalkozhat.

Viszont engem nem ez frusztrált, hanem az, hogy ez miatt hetekig nem találkozhatunk élőben. Persze ugyanúgy beszélgettünk messengeren, de azért az nem ugyanaz. Nem készültem még fel erre a hosszú „Csabi elvonásra” és eléggé lehangolt a tudat, hogy csak egy hónap múlva fogunk ismét találkozni.

Hétvégén úgy döntöttem, hogy egy teljes napot rászánok a készülésre és nem fogok mással foglalkozni, csak a tanulással. Szerettem volna mindent időben letudni, beférni az első vizsgákra és hamar túl lenni az egész mizérián.

Lelkesen kipakoltam az összes jegyzetet a szőnyegre, bontottam egy energiaitalt, hoztam egy csomag gumicukrot és belevetettem magam a tanulásba. Épp, hogy eljutottam az első oldalig, de már villogott a mobilom kijelzőjén az üzenete.

– Nem és nem! Tanulsz és kész.
Megígérted magadnak nem igaz?

A belső énem, mint mindig most is haragosan tiltakozott.
Először nem akartam elolvasni, mert akkor kizökkentett volna, de hát mit tehettem, hamar beadtam a derekamat.

A könyveket és a jegyzeteket félre dobtam, a takarót magamra húztam, zene bekapcsol, a gumicukor azért marad és lássuk, hogy mit küldött a pajtikám.

Meg sem kellett nyitnom a teljes üzenetet, mert már a mondat első fele letaglózott. Mereven néztem a kijelzőre és tátva maradt a szám. A legelső levele sem talált be ennyire, mint ez.

Fülig ért a szám, az arcom kipirult, elöntött a melegség, a szemeim csillogtak és éreztem, hogy valami akkor és ott gyökeresen megváltozott.<3

Az üzenet végénél felpattantam az ágyamról, a takarót eldobtam és ugráltam örömömben. Hogyan is viselkedhetne másképp az ember lánya, ha egy ilyen kérdés fogadja egy átlagos napon:

– Lenne kedved holnap Győrben találkozni? 🙂

 

-VÉGE-

Szinte biztos vagyok benne, hogy most azt gondolod magadban:
Ennyi? :O

Nem, nem dehogy is 😀

Koránt sincs vége a történetnek. Most egy fordulóponthoz értünk és a továbbiak már még szerelmesebb történetek lesznek, hiszen még csak most jön majd az első igazi randi, az első kézfogás és szépen lassan eljutunk ahhoz, hogy hivatalosan is egy pár lettünk.

Az eljegyzésünk története előtt, pedig még szeretnék neked sok mindent elmesélni, hogy még jobban megismerhess minket. 🙂

Így lettem fülig szerelmes a vőlegényembe – 2. rész

Így lettem fülig szerelmes a vőlegényembe – 2. rész

Emlékszel még, hogy hol hagytuk abba az első részt?

Épp aludni készültem, de valami, vagy is inkább valaki, rendesen kiverte az álmot a szemeimből.

A szív percenként átlagosan 75-öt ver. De az enyém akkor és ott percenként 200-at is dobbanhatott.

A torkomban gombócok ültek és nyelni sem tudtam. A kezeim reszkettek és a gyomromban, mintha pillangók repkedtek volna. Azonnal felültem és magam köré gyűrtem a takarómat.
Egy Messenger üzenet volt az, egyenesen Tőle.

Amikor az ember kap egy üzenetet valakitől, az első dolga az, hogy rögtön megakarja nyitni. Ha viszont az üzenet küldője nem más, mint egy Csoda fiú, na akkor érzed magad igazán 3 méterrel a felhők fölött. Én legalább is pont így éreztem magam.

Most biztosan azt várod, hogy valami szerelmeset írjak, de nem tudok. Nem volt az üzenetben semmi giccs, vagy akármi. Mindössze két apró mondat volt és más valószínűleg meg sem hatódott volna Tőle, de én még is különlegesnek érezhettem magam miatta. 

Ez állt az üzenetben:

– Szia Adri! 
Rendben hazaértél? Holnap lesz első órában Statisztikánk?

Már attól elaléltam, hogy érdeklődik felőlem, és azt is jól tudtam, hogy nem az órarendre kíváncsi, hanem arra, hogy én ott leszek-e. Az első mondat után még 3 következett, majd 9 és így tovább. Igazság szerint úgy terveztem, hogy aludni fogok, de mire észbe kaptam és ránéztem a tévén lévő digitális órára, már hajnali egyet mutatott.

– Na most már ideje lefeküdni, de azért még egyszer elolvasom a beszélgetésünket. 🙂
Elégedetten kuncogtam magamban.

A hétvége gyorsan elröppent és vele együtt az elkövetkezendő hetek is. Elkezdődtek az első zárthelyik és “kizárólag” ebből az okból kifolyólag egyre többet beszéltünk a tanórák közti szünetekben és Messengeren is.

Egy szerdai napon hazafele menet Győr egyik legszebb utcája fele vettem az irányt. A Baross úton kullogtam megfáradva és a boltok kirakatát bámultam.

A munkából hazafele rohanó emberek csak úgy elsuhantak mellettem és már csípős szelek fújdogálták a hajtincseimet. A sálamat az arcomba terítve, összekucorodva cammogtam előre.

Amikor a zsibongó McDonalds-hoz értem, valaki megragadta a táskámat hátulról és rácsimpaszkodott a vállaimra. Akkorát rezzentem ijedtemben, mint egy oroszlán elől menekülő gazella és a karommal éles csapást szerettem volna mérni a tolakodómra.

Ahogy megfordultam, megdöbbentség ült az arcomra…

– Na megijedtél mi? 😀
Kérdezte hangosan egy érces, vihorászó hang

– Csabiiiiiiiiiiiii
Hurrogtam le dühösen

– A frászt hoztad rám…

Mentségére szolgált, hogy így legalább nem egyedül folytattam magányos utamat az állomásra.

Én Tatabányára utaztam, Ő pedig Ikrénybe. Szinte majdnem minden esetben egy peronról indult a járatunk, ezért egészen az indulásig beszélgethettünk. 

A fő témánk persze mindig a suli volt, de egyre több mindent meséltünk el egymásnak, amit ez idáig soha. Mondanom sem kell, hogy egész oda úton a mi vihorászásunktól zengett az egész város… de Tudod mit, minden percét imádtam! <3

Amikor felszálltam a vonatra, még egy kevés ideig az ablaknál állt és várta, hogy elinduljak. Réges -rég elmehetett volna már, de még is földbegyökerezett lábbal ácsorgott és a nagy zöld szemeivel egyfolytában a tekintetemet kereste.
8.45-kor megindult a vonat, mi pedig intettünk és egy utolsó mosolyt dobtunk egymásnak. Ameddig csak tudtam még vizslattam Őt, de hamar eltűnt a tömegben.

Kényelmesen hátradőltem az ülésben, ittam egy korty vizet. Hangosan felsóhajtottam és támasztottam a fejemet. Szerettem volna hazafele tanulni egy keveset, de a gondolataim össze-vissza cikáztak.

Ha valaki kívülről látott volna, biztosan azt gondolta volna, hogy lázas vagyok. Kipirult arccal, csak azon járt a fejem, hogy mégis hogy lehet valaki ennyire helyes.

– MEGMONDANÁD, HOGY MÉG IS MIT CSINÁLSZ?

Kólintott fejbe a felismerés…

– Ő a szaktársad és a barátod egyben. Képes lennél érzelmeket táplálni iránta? Tönkre tennéd a barátságotokat? Ki tudja, lehet ő nem is lát benned egy egyszerű lánynál többet.

A gondolataim mondhatni megőrjítettek. A szívem, pedig legszívesebben kiugrott volna a helyéről. Fáradt voltam és a sok vívódás miatt csak túl akartam lenni a napon.
A vonatról leszállva úgy döntöttem egy frissítő séta nem árthat.

Este 10-kor értem haza. Megettem vacsiként az ebédemet és vettem egy forró habfürdőt. Még néhány szót váltottunk anyával, de utána mentem is volna aludni, ha nem villogott volna ismét az üzenete a telefonom kijelzőjén.

– Ne nézd meg, kérlek, ne nézd meg.

Könyörögtek a gondolataim, de a szívem egyre hevesebben lüktetett.
Nem bírtam ki, ismét elcsábultam és onnantól kezdve megállíthatatlanná vált a folyamat.

Minden egyes nap, amikor haza értem arra vártam, hogy írjon Nekem. Ha Ő valamiért nem írt, akkor találtam rá indokot én, hogy beszéljünk.

Hétköznaponként mindig hullafáradtan szenvedtük végig a tanórákat, mert suli időben is képesek voltunk hajnali 6 óráig trécselni. Nem viccelek, tényleg így volt. 🙂

Sokszor azon nevettünk, hogy már nem is kellene lefeküdnünk, mert olyan korán van, hogy akár kelhetünk is föl.

A napjaim egyre inkább megváltoztak. Vártam a hétfőket és péntekenként, pedig kissé szomorkásan éreztem magam, hogy most 2 napig nem látjuk egymást. Ő lett a legjobb barátom. Soha sem gondoltam volna, hogy a barátnőimen kívül, majd egy fiú pajtásom is lesz. Már akkor megosztottuk egymással a legféltettebb titkainkat és talán még olyat is, amit senki más nem tudott rólunk.

Amikor vele beszéltem, csak úgy repültek az órák és úgy éreztem, mintha egy felhőn lebegnék. Mindig volt közös témánk és rengetegféle dolgot veséztünk ki. Szóba került a család, a barátok, a hobbik és, hogy ki hol járt már a nagyvilágban.

Ezeken kívül azonban nem volt furcsa, amikor a második világháborúról, a teremtésről, vagy éppen a galaxis nagyságáról fecsegtünk.

Ritka dolog, amikor az ember talál egy olyan beszédpartnert, akivel szinte bármiről tud kommunikálni. Hát én szerencsés voltam, mert Ő pont ilyen volt.

Intelligens, művelt és nyitott.

Az állandó chatelés mellett, hétvégenként gyakorta együtt filmeztünk.
Na, de nem úgy, mint ahogy azt szokás. 😛
Mindegyikünk a saját szobájában, én Tatabányán, Ő Ikrényben.

Kiválasztottuk azt, ami mindkettőnknek tetszik és beállítottuk, hogy a monitorunk egyik felébe a chat ablakot, a másik felébe, pedig a filmet lássuk.

Nagyon vicces volt. 😀

Egyszerre nyomtuk le a lejátszás gombot és mindenki hozott magának a saját konyhájából nasit. A “mozi” közben pedig chaten beszéltük meg a film történéseit.
Szóval ha azzal a fogalommal találkozol, hogy távmozi, akkor tudnod kell, hogy ez a mi nevünkhöz kötődik. 😀

A vasárnapi filmezések olyan jól sikerültek, hogy úgy gondoltuk miért ne folytathatnák ezt élőben is. Minden kedden meglátogattuk az egyetemi könyvtár média részét, ahol egy privát boxban lehetett filmezni.

Akkor láttam például először a Frozen című mesét és utána sokszor dúdoltam Csabinak, Olaf nótáját.

A könyvtár felső emelete a szívünkbe lopta magát. Egyre több időt töltöttünk ott kettesben és szinte biztos volt, hogy mindig elkövettünk valami csibészséget.

Láthatatlan tollal felírtuk a nevünket az egyik asztalra. A tiltás ellenére, sütit és egyéb finomságot majszoltunk odafent, (amit a könyveknek szánt tárolókban csempésztünk fel 😀 ) valamint kipróbáltuk, hogy beférünk-e a kocka alakú könyvtári asztalok belsejébe.

Befértünk.. 

Már akkor nagyon sok butaságot csináltunk együtt és minden pillanat egyre inkább szorosabbá tette a köztünk lévő kapcsot. Emlékszem a barátaink mind furcsán kezeltek minket és fogalmuk sem volt, hogy mi most barátok vagyunk, vagy pedig már egy pár.

Egyik napon megbeszéltük, hogy Mikroökonómia előtt egy Bridge nevű közeli szórakozóhely előtt találkozunk. Már messziről vigyorogtunk egymásra és izgatottan vártuk az aznapi találkozást. A B102 terem felé vettük az irányt, amikor is Csabi hirtelen megfogta a vállamat.

 

– Hiányozhatunk még ebben a félévben Mikróról?

– Öhhm, igen azt hiszem még egyet.
– Akkor nem megyünk le inkább a holtághoz?

– Hmmm, DE!

Azzal a lendülettel, a szabadságtól szárnyalva hagytuk el az egyetemet és rohantunk le a közeli partra.

Ahogy közeledtünk a holtághoz, végig azon kattogott az agyam, vajon milyen kalandot tartogathat számunkra a mai nap. Mert abban már biztos voltam, hogy ez sem lesz egy átlagos délután. Valóban nem volt az.

Akkor és ott ismét kislánynak érezhettem magam… de ami sötétedéskor történt, na azon még most is hangosan nevetek! 😀

 – VÉGE –

Tudom, tudom…
és abszolút megértelek, hogy nagyon benne voltál a történetben, de most itt meg kell, hogy szakítsam a mesénket. A második fejezet ezennel véget ért, de nemsokára érkezik a harmadik rész is, amelyben mesélek a kalóz támadásainkról, a tóparti kis házunkról és, hogy mivel lepett meg Csabi. 

Ha tetszik a mi szerelmes mesénk, akkor nyugodtan oszd meg ezt a blogbejegyzést. Illetve ha szeretnél további szerelmes történeteket olvasni rólunk, akkor kövesd figyelemmel a weboldalunkat. 

 

Így lettem fülig szerelmes a vőlegényembe – 1. rész

Így lettem fülig szerelmes a vőlegényembe – 1. rész

Ha eddig nem tudtad volna, akkor had mondjam el Neked, hogy Csabi és én már lassan hat éve egy párt alkotunk és közel hét éve ismertük meg egymást. Eddig még soha sem meséltünk itt az oldalon magunkról, ezért engedd meg, hogy egy három részes blogsorozat keretében bemutassam a saját szemszögemből a mi Mesélő párosunkat.

Szóval, ha szeretnél jobban megismerni minket és elolvasnál egy valódi szerelmes történetet, akkor ne habozz, csak görgess tovább. Jó szórakozást! 🙂

Hol is kezdjem el a történetet?

Talán a győri Széchenyi István Egyetemnél…

Forrás: shorturl.at/bK468

2011-et írtunk, egy átlagosnak tűnő szeptemberi nap volt. Emlékszem a kedvenc szegecses bőrkabátomat viseltem egy laza, fekete pólóval és egy szűk farmerral. Az állomásról siettem az első egyetemi tanórámra, ha jól emlékszem Makroökonómiára.

Bevallom fogalmam sem volt, hogy mire számítsak a gimnázium és az OKJ-s tanfolyam után, de elkönyveltem magamba, hogy bármi is lesz, jól fogom érezni magam az egyetemi évek alatt és a maximumot fogom nyújtani minden téren.

A „B205” teremhez érve kissé elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, hogy telt ház lesz. Nagyon nehezen beültem a második sor végébe és fürkésztem a sok idegen nebulót.

Amikor belépett a tanár úr a terembe, síri csönd lett. Szigorúan végigpásztázta a tömeget, majd tisztelettudóan köszönt és még az asztalához sem ért, de már hadarta a tananyagot.

Emlékszem alig tudtam jegyzetelni és halványlila gőzöm sem volt, hogy miről magyaráz, de reménykedtem, hogy később majd megértem. 😀

Forrás: shorturl.at/bepyC

Az oktatónk lélegzetvétel nélküli mondatát egyik pillanatban egy durva kopogás törte meg. Majd az ajtó nyikorgása után, egy érces hang szólalt fel:

– Jó napot kívánok, elnézést kérek a késésért!

Egy furcsa fiú libbent be az ajtón és a helyhiány miatt, tőlem távol az első sorban foglalt helyet. A haja sötét volt és zselézett. Mindössze egyetlen fekete mappát hozott magával és semmi többet.

Mindenki mással ellentétben igen elegáns öltözékben érkezett. Szürke inget, koptatott farmert és koromfekete nyakkendőt viselt.

Forrás: shorturl.at/dhoF5

Első látásra azt gondoltam magamban, hogy már bocsánat, de ki ez a hülye? 😀

Ilyen csinosan a buliba megy az ember, nem a suliba…

Az óra folytatódott tovább és még legalább 60 perc volt hátra. Azt hittem soha sem fog véget érni. Miközben lázasan jegyzeteltünk, azon kaptam magam, hogy a füzetem sarkába kicsi virágokat, meg napocskát firkálok.

Egy számolós feladatot oldottunk meg és már épp elkezdtem volna bepötyögni az egyenletet a számológépbe, amikor is Ő hangosan egy perc alatt bemondta a pontos eredményt.

– Pff, na, jól van. Ezt a strébert. 😀
Gondoltam magamba.

Nemsokára véget is ért a tanóra és egy szempillantás alatt eltűnt a tömegben.
Aznap már nem is láttam többet. Hazafele a vonaton párszor eszembe jutottak az események és kíváncsi voltam, hogy vajon fogom-e még látni a különös idegent.

Nehogy félre értsd, nem mintha tetszett volna, vagy akármi, csak úgy érdeklődésképp gondoltam rá.

Forrás: shorturl.at/dpCJ5

Másnap reggel kilenckor kezdődött a Proszeminárium órám. Leültem a terembe a többiek közé és beszélgetésbe elegyedtem négyükkel. Az óra kezdetekor egy kedves arcú, szőkés tanárnő jött be és mosolygósan köszönt nekünk. Kedves volt és laza.

– Na ez a tantárgy biztosan, jó lesz, ha már a tanár is jó fej.
Gondoltam magamban.

Körülbelül öt perce mehetett a tanóra, amikor is durva kopogás törte meg a katalógus olvasást. Ismét ugyanaz az érces hang szólalt meg, mint tegnap:

– Jó napot kívánok tanárnő, elnézést a késésért.
– Maga az Csaba ugye?
– Igen, igen.
– Jól van Csaba üljön le kérem.

Mögöttem ült le a fehér kabátos idegen, ezért sajnos nem volt lehetőségem jobban szemügyre venni.

Forrás: shorturl.at/sMNSW

Azonban egy dologban már előrébb jártam. Megtudtam, hogy mi a keresztneve. 😉

Az óra folytatódott tovább, és amikor a felénél jártunk, a tanárnő egy ismerkedős játékra invitálta az egész csapatot. Az egész csoport egy nagy körbe állt és mindenki látott mindenkit. Ez idő alatt többször is egymásra néztünk és, ahogy láttam nevetni és másokkal bolondozni, úgy éreztem, hogy nem is olyan „lüke” ez a srác. 😀

Onnantól kezdve minden órán felfigyeltem rá. Tudtam, hogy mikor érkezik és, hogy mikor megy. Hallgattam, hogy mit beszél másokkal és észrevettem, hogy milyen vicces figura. Megtudtam, hogy ő is ugyanazon a szakon van, mint én, tehát az már biztos volt, hogy minden órán találkozni fogunk.

Talán már akkor fellobbant bennem valami, de ezt még nem mertem volna bevallani magamnak. 😛

A hét végéhez érve az utolsó órám Informatika 1. volt. Soha sem volt a szívem csücske ez a tantárgy, tehát mondanom sem kell, hogy mennyi kedvem volt rá bemenni. Kinéztem magamnak egy helyet a többi szaktársam mellet, leültem közéjük és egyből cseverészésbe kezdtünk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki lehuppant a mellettem lévő székre.

Azzal a lendülettel 90 fokos fordulatot vettem és megpillantottam Őt. Hirtelen összeugrott a gyomrom és csak ennyit tudtam kinyögni:

– Szia Csabi!
Nyöszörögtem félősen.

– Szia!
– Adri, ugye? 😉

Kérdően rám pillantott a nagy zöld szemeivel és a szája kacér mosolyra húzódott.

Nagyon meglepett, hogy tudta a nevemet és kicsit jól is esett. 

Az óra kezdetét vette, mi pedig attól kezdve megállás nélkül csak beszélgettünk. Olyan volt az egész mintha mindig is ismertük volna egymást. Viccelődtünk, Orbit rágót ragasztottunk a fogunk helyére és egy csomó mindent megtudtunk egymásról.

Úgy elrepült az a 90 perc, mint még soha. A végén mosolyogva köszöntünk el egymástól és én, pedig szárnyakon röpködve jöttem ki a teremből. Soha sem volt még ilyen jó infó órám.  Aznap késő este értem haza és a vacsi mellett már csak arra vágytam, hogy bezuhanjak az ágyamba.

– Ma végre kialszom magam és holnaptól indul a hétvége.
Gondoltam magamban.

Magamra húztam a takarómat és elalvás előtt még úgy döntöttem ránézek a messenger üzeneteimre.

Na, hát azt baromira nem kellett volna. :O

A szívem majd kiugrott a helyéről és onnantól kezdve másra sem tudtam gondolni….

Az első részt ennél a pontnál kell lezárnom, de a teljes történetet még koránt sem. 😉
A következő fejezetben elmesélem Neked, hogy mi történt akkor este és, hogy hogyan változtatta meg a minden napjaimat, a kacér mosolyú Csodafiú.

Ha tetszik a mi szerelmes mesénk, akkor nyugodtan oszd meg ezt a blogbejegyzést. Illetve ha szeretnél további szerelmes történeteket olvasni rólunk, akkor kövesd figyelemmel a weboldalunkat.