Emlékszel még, hogy hol hagytuk abba az első részt?

Épp aludni készültem, de valami, vagy is inkább valaki, rendesen kiverte az álmot a szemeimből.

A szív percenként átlagosan 75-öt ver. De az enyém akkor és ott percenként 200-at is dobbanhatott.

A torkomban gombócok ültek és nyelni sem tudtam. A kezeim reszkettek és a gyomromban, mintha pillangók repkedtek volna. Azonnal felültem és magam köré gyűrtem a takarómat.
Egy Messenger üzenet volt az, egyenesen Tőle.

Amikor az ember kap egy üzenetet valakitől, az első dolga az, hogy rögtön megakarja nyitni. Ha viszont az üzenet küldője nem más, mint egy Csoda fiú, na akkor érzed magad igazán 3 méterrel a felhők fölött. Én legalább is pont így éreztem magam.

Most biztosan azt várod, hogy valami szerelmeset írjak, de nem tudok. Nem volt az üzenetben semmi giccs, vagy akármi. Mindössze két apró mondat volt és más valószínűleg meg sem hatódott volna Tőle, de én még is különlegesnek érezhettem magam miatta. 

Ez állt az üzenetben:

– Szia Adri! 
Rendben hazaértél? Holnap lesz első órában Statisztikánk?

Már attól elaléltam, hogy érdeklődik felőlem, és azt is jól tudtam, hogy nem az órarendre kíváncsi, hanem arra, hogy én ott leszek-e. Az első mondat után még 3 következett, majd 9 és így tovább. Igazság szerint úgy terveztem, hogy aludni fogok, de mire észbe kaptam és ránéztem a tévén lévő digitális órára, már hajnali egyet mutatott.

– Na most már ideje lefeküdni, de azért még egyszer elolvasom a beszélgetésünket. 🙂
Elégedetten kuncogtam magamban.

A hétvége gyorsan elröppent és vele együtt az elkövetkezendő hetek is. Elkezdődtek az első zárthelyik és “kizárólag” ebből az okból kifolyólag egyre többet beszéltünk a tanórák közti szünetekben és Messengeren is.

Egy szerdai napon hazafele menet Győr egyik legszebb utcája fele vettem az irányt. A Baross úton kullogtam megfáradva és a boltok kirakatát bámultam.

A munkából hazafele rohanó emberek csak úgy elsuhantak mellettem és már csípős szelek fújdogálták a hajtincseimet. A sálamat az arcomba terítve, összekucorodva cammogtam előre.

Amikor a zsibongó McDonalds-hoz értem, valaki megragadta a táskámat hátulról és rácsimpaszkodott a vállaimra. Akkorát rezzentem ijedtemben, mint egy oroszlán elől menekülő gazella és a karommal éles csapást szerettem volna mérni a tolakodómra.

Ahogy megfordultam, megdöbbentség ült az arcomra…

– Na megijedtél mi? 😀
Kérdezte hangosan egy érces, vihorászó hang

– Csabiiiiiiiiiiiii
Hurrogtam le dühösen

– A frászt hoztad rám…

Mentségére szolgált, hogy így legalább nem egyedül folytattam magányos utamat az állomásra.

Én Tatabányára utaztam, Ő pedig Ikrénybe. Szinte majdnem minden esetben egy peronról indult a járatunk, ezért egészen az indulásig beszélgethettünk. 

A fő témánk persze mindig a suli volt, de egyre több mindent meséltünk el egymásnak, amit ez idáig soha. Mondanom sem kell, hogy egész oda úton a mi vihorászásunktól zengett az egész város… de Tudod mit, minden percét imádtam! <3

Amikor felszálltam a vonatra, még egy kevés ideig az ablaknál állt és várta, hogy elinduljak. Réges -rég elmehetett volna már, de még is földbegyökerezett lábbal ácsorgott és a nagy zöld szemeivel egyfolytában a tekintetemet kereste.
8.45-kor megindult a vonat, mi pedig intettünk és egy utolsó mosolyt dobtunk egymásnak. Ameddig csak tudtam még vizslattam Őt, de hamar eltűnt a tömegben.

Kényelmesen hátradőltem az ülésben, ittam egy korty vizet. Hangosan felsóhajtottam és támasztottam a fejemet. Szerettem volna hazafele tanulni egy keveset, de a gondolataim össze-vissza cikáztak.

Ha valaki kívülről látott volna, biztosan azt gondolta volna, hogy lázas vagyok. Kipirult arccal, csak azon járt a fejem, hogy mégis hogy lehet valaki ennyire helyes.

– MEGMONDANÁD, HOGY MÉG IS MIT CSINÁLSZ?

Kólintott fejbe a felismerés…

– Ő a szaktársad és a barátod egyben. Képes lennél érzelmeket táplálni iránta? Tönkre tennéd a barátságotokat? Ki tudja, lehet ő nem is lát benned egy egyszerű lánynál többet.

A gondolataim mondhatni megőrjítettek. A szívem, pedig legszívesebben kiugrott volna a helyéről. Fáradt voltam és a sok vívódás miatt csak túl akartam lenni a napon.
A vonatról leszállva úgy döntöttem egy frissítő séta nem árthat.

Este 10-kor értem haza. Megettem vacsiként az ebédemet és vettem egy forró habfürdőt. Még néhány szót váltottunk anyával, de utána mentem is volna aludni, ha nem villogott volna ismét az üzenete a telefonom kijelzőjén.

– Ne nézd meg, kérlek, ne nézd meg.

Könyörögtek a gondolataim, de a szívem egyre hevesebben lüktetett.
Nem bírtam ki, ismét elcsábultam és onnantól kezdve megállíthatatlanná vált a folyamat.

Minden egyes nap, amikor haza értem arra vártam, hogy írjon Nekem. Ha Ő valamiért nem írt, akkor találtam rá indokot én, hogy beszéljünk.

Hétköznaponként mindig hullafáradtan szenvedtük végig a tanórákat, mert suli időben is képesek voltunk hajnali 6 óráig trécselni. Nem viccelek, tényleg így volt. 🙂

Sokszor azon nevettünk, hogy már nem is kellene lefeküdnünk, mert olyan korán van, hogy akár kelhetünk is föl.

A napjaim egyre inkább megváltoztak. Vártam a hétfőket és péntekenként, pedig kissé szomorkásan éreztem magam, hogy most 2 napig nem látjuk egymást. Ő lett a legjobb barátom. Soha sem gondoltam volna, hogy a barátnőimen kívül, majd egy fiú pajtásom is lesz. Már akkor megosztottuk egymással a legféltettebb titkainkat és talán még olyat is, amit senki más nem tudott rólunk.

Amikor vele beszéltem, csak úgy repültek az órák és úgy éreztem, mintha egy felhőn lebegnék. Mindig volt közös témánk és rengetegféle dolgot veséztünk ki. Szóba került a család, a barátok, a hobbik és, hogy ki hol járt már a nagyvilágban.

Ezeken kívül azonban nem volt furcsa, amikor a második világháborúról, a teremtésről, vagy éppen a galaxis nagyságáról fecsegtünk.

Ritka dolog, amikor az ember talál egy olyan beszédpartnert, akivel szinte bármiről tud kommunikálni. Hát én szerencsés voltam, mert Ő pont ilyen volt.

Intelligens, művelt és nyitott.

Az állandó chatelés mellett, hétvégenként gyakorta együtt filmeztünk.
Na, de nem úgy, mint ahogy azt szokás. 😛
Mindegyikünk a saját szobájában, én Tatabányán, Ő Ikrényben.

Kiválasztottuk azt, ami mindkettőnknek tetszik és beállítottuk, hogy a monitorunk egyik felébe a chat ablakot, a másik felébe, pedig a filmet lássuk.

Nagyon vicces volt. 😀

Egyszerre nyomtuk le a lejátszás gombot és mindenki hozott magának a saját konyhájából nasit. A “mozi” közben pedig chaten beszéltük meg a film történéseit.
Szóval ha azzal a fogalommal találkozol, hogy távmozi, akkor tudnod kell, hogy ez a mi nevünkhöz kötődik. 😀

A vasárnapi filmezések olyan jól sikerültek, hogy úgy gondoltuk miért ne folytathatnák ezt élőben is. Minden kedden meglátogattuk az egyetemi könyvtár média részét, ahol egy privát boxban lehetett filmezni.

Akkor láttam például először a Frozen című mesét és utána sokszor dúdoltam Csabinak, Olaf nótáját.

A könyvtár felső emelete a szívünkbe lopta magát. Egyre több időt töltöttünk ott kettesben és szinte biztos volt, hogy mindig elkövettünk valami csibészséget.

Láthatatlan tollal felírtuk a nevünket az egyik asztalra. A tiltás ellenére, sütit és egyéb finomságot majszoltunk odafent, (amit a könyveknek szánt tárolókban csempésztünk fel 😀 ) valamint kipróbáltuk, hogy beférünk-e a kocka alakú könyvtári asztalok belsejébe.

Befértünk.. 

Már akkor nagyon sok butaságot csináltunk együtt és minden pillanat egyre inkább szorosabbá tette a köztünk lévő kapcsot. Emlékszem a barátaink mind furcsán kezeltek minket és fogalmuk sem volt, hogy mi most barátok vagyunk, vagy pedig már egy pár.

Egyik napon megbeszéltük, hogy Mikroökonómia előtt egy Bridge nevű közeli szórakozóhely előtt találkozunk. Már messziről vigyorogtunk egymásra és izgatottan vártuk az aznapi találkozást. A B102 terem felé vettük az irányt, amikor is Csabi hirtelen megfogta a vállamat.

 

– Hiányozhatunk még ebben a félévben Mikróról?

– Öhhm, igen azt hiszem még egyet.
– Akkor nem megyünk le inkább a holtághoz?

– Hmmm, DE!

Azzal a lendülettel, a szabadságtól szárnyalva hagytuk el az egyetemet és rohantunk le a közeli partra.

Ahogy közeledtünk a holtághoz, végig azon kattogott az agyam, vajon milyen kalandot tartogathat számunkra a mai nap. Mert abban már biztos voltam, hogy ez sem lesz egy átlagos délután. Valóban nem volt az.

Akkor és ott ismét kislánynak érezhettem magam… de ami sötétedéskor történt, na azon még most is hangosan nevetek! 😀

 – VÉGE –

Tudom, tudom…
és abszolút megértelek, hogy nagyon benne voltál a történetben, de most itt meg kell, hogy szakítsam a mesénket. A második fejezet ezennel véget ért, de nemsokára érkezik a harmadik rész is, amelyben mesélek a kalóz támadásainkról, a tóparti kis házunkról és, hogy mivel lepett meg Csabi. 

Ha tetszik a mi szerelmes mesénk, akkor nyugodtan oszd meg ezt a blogbejegyzést. Illetve ha szeretnél további szerelmes történeteket olvasni rólunk, akkor kövesd figyelemmel a weboldalunkat.