Barion Pixel

No, nézzük csak hol is hagytuk abba az előző szálat?

Oh! Igen, már emlékszem…
A holtágnál <3

Kisgyermekként az ember sok olyan dolgot csinál, ami felnőtt fejjel gyagyaságnak tűnhet és pont ezért idősebbként, már nem csinálunk ugyanolyan mókás dolgokat, mint kicsiként.

Azonban én azt gondolom, hogy legbelül mind gyerekek maradunk a felnőtt küllemünk ellenére is.

 

A szívünk örökké vágyik a szórakozásra, a kalandra és a játékra. Velem sincs ez másképp és Csabi mellett újra kisgyermeknek érezhettem magamat.

A Holtág egy varázslatos hely. A fák magasan, az egekig nyújtózkodnak. A víz rendületlen tükrét csak az arra úszkáló kacsák törik meg. A partszakasz tökéletes pihenő helyet nyújt minden arra járónak. Nyaranta szabad strandként működik, de Télen egy titokzatos világgá változik.

Ez volt a mi búvóhelyünk és én a mai napig oda vagyok érte.

Emlékszem, hogy még csak reggel 11 óra volt, de aznap kimondottan borús és hideg időnek néztünk elébe. Az egyik eldugott partszakaszhoz igyekeztünk, amit az előtt még soha sem láttam. Fákkal és bokrokkal benőtt ösvényeken suhantunk keresztül.
Se egy ember, se egy pad, semmi sem volt ott a természet lágy ölén kívül.

Szerettünk volna valahova lekuporodni, de ülőalkalmatosságok híján elég nehéz volt.

– Leterítsem a kabátomat?
Kérdezte Csabi.

– Jaj nem dehogy, hisz még megfázol…
Nincs nálunk valami, amire leülhetnénk?

– DE! Már tudom is.

Válaszolta fülig érő vigyorral az arcán.
Előkapta a hóna alól fekete mappáját és jó adag teleirkált lapot ráncigált ki belőle.

– Most komolyan azokra fogunk ülni?
Kuncogtam hangosan.

Normál esetben az ember vagy padon ücsörög, vagy plédet hoz magával, vagy legrosszabb esetben a kabátját teríti maga alá, azonban mi kizárásos alapon a Mikroökonómia órán készített jegyzeteket választottuk ülőalkalmatosság gyanánt.
Soha sem voltam még olyan szabad, mint akkor és ott.

Mintha egy másik világban lettünk volna. Senki sem volt körülöttünk. Csak én voltam és Ő. Hallgattuk a zenét, néztük a víz fölött elsuhanó kacsákat, majd egyszer csak fogtuk magunkat és hátradőltünk a lapokon. Ott pihentünk egymás mellett, én pedig csak figyeltem, ahogy mélyen szuszog.

Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Néha rám nézett és mosolyra húzódott az ajka. Ahogy csöndben feküdtünk a szemeim már épp csukódni készültek, amikor megrázta a vállamat és a fülembe suttogott:

– Látod azokat a nagy kalózhajókat?

Azt hittem álmodok és fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Felültem és megigazgattam a kócos fürtjeimet. Köhintettem egyet és ittam egy kortyot, majd értetlenül visszakérdeztem:

– Milyen kalózhajókról beszélsz?

A szája hatalmas mosolyra húzódott, és hangosan felnevetett. Mutató ujjával hátra fele hadonászott és a fák tövére szegezte a tekintetét. Erre már én is megfordultam, hogy lássam. Tényleg ott voltak…

Négy hatalmas kalózhajó hevert a parton. Némelyik felfordítva, némelyik, pedig indulásra készen állt.

– Biztosan a kincsért jöttek…
Bizonygatta hevesen.

– Nem merészkedünk közelebb hozzájuk?
Kérdeztem kacsingatva.

Felpattantunk a földről és lopakodva megkörnyékeztük az idegenek hajóit. Az oldala mindnek kopottas és rozsdás volt. Látszott rajtuk, hogy sok csatát vészeltek át és a sós tengervíz lemarta róluk a festéket.

Bemásztunk a legközelebbibe és elkezdtünk „evezni”.

– Jobbra tarts, vigyázz és fordulj. Parthoz fogunk érni!
Kiáltott fel hangosan.

– Igen is kapitány! Horgonyt le!
Feleltem lelkesen.

A hajónk szárazföldhöz ért, mi pedig rögvest kipattantunk belőle. Szaladtunk a következő hajóhoz és közben a földről egy-egy botot kaptunk a kezünkbe. Egymás felé fordultunk és mindketten fölvettük a harc pozíciót. Mogorván ezt kiáltottam:

– Angard!

Csattogtok a fényes kardok és csak úgy suhantak a sáljaink. Pörögtünk, forogtunk, ugrottunk. Hajóra fel és hajóról le, míg nem végső csapást mértünk egymásra és ráborultunk az egyik felfordított hajó tetejére. Annyira nevettünk, hogy már fájt a hasunk. Ha valaki kívülről nézett volna minket biztosan az gondolta, volna, hogy kik ezek az óvodások, akik botokkal ugrálnak a parton lévő csónakokon? Bizony négy ütött-kopott csónakon játszottunk, de nekünk azok mesebeli kalózhajók voltak.

A nagy harc közepette megéheztünk, ezért elrohantunk egy közeli kisboltba és vettünk pár kiflit, egy doboz tejet és egy kis üveg Nutellát.

Egyszerűen imádom a mogyorókrémet, de szerintem ezzel Te sem vagy másképp. 😛

Visszasiettünk a holtághoz, ráültünk az egyik csónak tetejére, bekapcsoltuk a zenét és ott piknikeztünk a parton. Az utolsó kifli után jól lakottan heveredtünk el ismét, de már a csónakon. Soha sem voltunk még olyan közel egymáshoz. Szinte éreztem az arcomon, ahogy veszi a levegőt. Nagyon zavarban voltam és szerintem az arcom olyan volt, akár egy piros alma. A szívem majd kiugrott a helyéből.

Egyre inkább tetszett. A szemei, a haja, az arcvonásai, a stílusa, és ahogy beszélt. Annyira belefeledkeztem a tekintetébe, hogy fel sem tűnt, hogy egyik pillanatról a másikra már félhomály lett. Kezdett elég hűvös lenni, ezért levette a kabátját és lovagiasan rám terítette, hogy ne fázzak. Olyan finom illata volt.

Mélyen szimatoltam a „takarómat” és abban a pillanatban egyszer csak valami rám csöppent. Letöröltem a homlokomat, de aztán jött még egy és még egy. Pont a legjobb pillanatban kezdett el zuhogni. Gyorsan felkaptuk a táskáinkat és a kabátokat, de fogalmunk se volt, hogy merre fussunk az eső elől.

Először érdekes ötletnek tűnt, de jobb híján belementem. Elhasaltunk a földön és akár a katonák, bekúsztunk az egyik lefordított csónak alá.

A belseje elég szűkös volt, de egymásnak háttal dőlve éppen elfértünk benne.

Nem volt az a túlzottan romantikus hely, nyirkos volt, hideg és sötét, de az, hogy vele lehettem ott, mindent felülírt. A kedvünket a körülmények sem szeghették, tovább majszoltuk a megmaradt Nutellát, hallgattuk a zenét, énekeltünk és jól éreztük magunkat. A nagy mókázás közepette a telefonomra pillantottam és elöntött az adrenalin.

– Uramisten lekésem a vonatomat!

Úgy elment a nap, hogy a hazafele induló járatomig mindössze 20 percem maradt. Villámgyorsan kikúsztunk a csónak alól, magunkra kaptunk mindent és rohantunk az állomás felé, ahogy csak bírtunk. Emlékszem éppen csak elértem a vonatot, de már indult is, ezért nem maradt túl sok időnk a búcsúzkodásra.

Sajnáltam, hogy nem tudtunk beszélni arról a napról, de biztos voltam benne, hogy amint hazaérek már várni fog az üzenete.

Ahogy beestem az ajtón, rohantam is be a szobámba. Se vacsora, se semmi, csak arra vágytam, hogy beszélhessek vele.

Mindennek ellenére a várakozásomat nagy csalódottság törte meg, hiszen nem volt az üzenetek között semmi új.

 

Fura is volt Nekem, de arra gondoltam, hogy biztosan fáradt volt már, vagy valami dolga akadt és ezért nem írt. Kicsit szomorkásan feküdtem le és gyorsan elaludtam, hogy minél hamarabb holnap legyen.

Másnap a suliban ismét megdöbbenés ért, mert egész nap nem láttam sehol. Már kezdtem aggódni és bevallom szinte hiányzott.

– Talán elrontottam valamit? Történhetett valami?
Kérdezgettem magamtól szüntelenül.

Az utolsó órám előtt fáradtan cammogtam kifele a kapukon, hogy némi friss levegőt szippantsak. A főépület sarkhoz érve egy ismerős alakra lettem figyelmes. Ő volt az.

– Hosszú napod volt?
Kérdezte kacéran vigyorogva.

– Hát Te meg hol voltál?
Furcsán álltam a dolog előtt, mert olyan volt, mintha nem is történt volna semmi, pedig nekem nagyon is hiányzott, hogy az együtt töltött napunk után nem beszélgettünk.

Mentségére szolgált, hogy a barátjával dolgoztak, ezért is nem hallottam felőle az elmúlt időszakban. Látta rajtam, hogy továbbra is dacos vagyok, ezért előhúzta a mappáját és elkezdett kotorászni benne. Már éppen indulni akartam, amikor is egy kis tasakot húzott elő a papírok közül. Lassan közeledett felém és kezével könnyedén a csuklóm után nyúlt. A szívem a torkomban lüktetett, ahogy éreztem a puha ujjainak tapintását.

Egy karkötőt fűzött a kezemre, pontosan olyat, amiről már régóta beszéltem neki. Egy Cruciani stílusú, szőtt darab volt kör alakú mintákkal. Ez után a saját kezénél is matatott, majd a sajátját a csuklómhoz illesztette.

– Ez a mi barátság karkötőnk.
Szólalt föl szerényen.

Az enyém fehér, az övé, pedig fekete volt. Mondanom sem kell, hogy szinte szárnyaltam örömömben. Onnantól kezdve mindig rajtunk volt és bármerre mentünk a szaktársaink furcsán néztek ránk, hogy egyen ékszerünk van.

 

Egy kívülállónak ez már biztos jel lett volna arra, hogy mi járunk, de csak barátok voltunk. Legalább is akkor még igen. 😛

Azon a héten még volt pár közös óránk, de egyik napon ismét csintalan lógást terveztünk. A pénteki első matek előtt egy üres teremben ültem le és majszolgattam a reggelimet. A telefonomat böngészve arra lettem figyelmes, hogy valaki megzavarta a nyugalmamat. Csabi volt az és hozzám hasonlatosan ő is előkapta az ennivalóját.
Nemsokára rá indultunk is az órára, de előtte még félre húzott egy picit.

– Nézd, csak mim van?
Tágra nyílt szemekkel vizslattam, hogy mit húz elő a zsebéből.

A kedvencem volt az, pattogós cukorka. Egész matek órán azt eszegettük és versenyeztünk, hogy kinek pattog hangosabban a szájában. Szerintem mindenkinek az agyára mentünk, de én felettébb jól éreztem magamat.

Az óra végén úgy döntöttünk, hogy aznapra ennyi tanulás elég is volt, így ismét a holtág felé vettük az irányt. Már rutinosan haladtunk a kijárt ösvényen és egyből az egyik csónak tetejére pakoltunk. Arról beszélgettünk, hogy milyen frankó lenne itt egy csónakház, ezért kitaláltuk, hogy építünk egyet.

Összegyűjtöttünk néhány kisebb botot, száradt füvet és néhány kavicsot. Csabi szurkodta a földbe az ágakat én pedig „köteleket” fontam a fűszálakból.

Körberaktuk a kavicsokkal és már készen is volt a remekmű. Irtó édes kis kunyhót készítettünk.

 

Volt mellette tűzrakóhely és a házhoz még egy papírból készített hajócskát is kikötöttünk. Az elkészült építmény tetejére egy zászlót szúrtunk, amire a „Csabubu” nevet írtuk fel. Ez volt a mi közös nevünk, ahova csak tudtuk felírtuk.

A napok gyorsan teltek és a sok ZH után elérkeztünk a vizsgaidőszakhoz. Más ember biztos azt gondolná, hogy a legrosszabb, ami ilyenkor történhet vele, hogy egy jó ideig csak a tanulással foglalkozhat.

Viszont engem nem ez frusztrált, hanem az, hogy ez miatt hetekig nem találkozhatunk élőben. Persze ugyanúgy beszélgettünk messengeren, de azért az nem ugyanaz. Nem készültem még fel erre a hosszú „Csabi elvonásra” és eléggé lehangolt a tudat, hogy csak egy hónap múlva fogunk ismét találkozni.

Hétvégén úgy döntöttem, hogy egy teljes napot rászánok a készülésre és nem fogok mással foglalkozni, csak a tanulással. Szerettem volna mindent időben letudni, beférni az első vizsgákra és hamar túl lenni az egész mizérián.

Lelkesen kipakoltam az összes jegyzetet a szőnyegre, bontottam egy energiaitalt, hoztam egy csomag gumicukrot és belevetettem magam a tanulásba. Épp, hogy eljutottam az első oldalig, de már villogott a mobilom kijelzőjén az üzenete.

– Nem és nem! Tanulsz és kész.
Megígérted magadnak nem igaz?

A belső énem, mint mindig most is haragosan tiltakozott.
Először nem akartam elolvasni, mert akkor kizökkentett volna, de hát mit tehettem, hamar beadtam a derekamat.

A könyveket és a jegyzeteket félre dobtam, a takarót magamra húztam, zene bekapcsol, a gumicukor azért marad és lássuk, hogy mit küldött a pajtikám.

Meg sem kellett nyitnom a teljes üzenetet, mert már a mondat első fele letaglózott. Mereven néztem a kijelzőre és tátva maradt a szám. A legelső levele sem talált be ennyire, mint ez.

Fülig ért a szám, az arcom kipirult, elöntött a melegség, a szemeim csillogtak és éreztem, hogy valami akkor és ott gyökeresen megváltozott.<3

Az üzenet végénél felpattantam az ágyamról, a takarót eldobtam és ugráltam örömömben. Hogyan is viselkedhetne másképp az ember lánya, ha egy ilyen kérdés fogadja egy átlagos napon:

– Lenne kedved holnap Győrben találkozni? 🙂

 

-VÉGE-

Szinte biztos vagyok benne, hogy most azt gondolod magadban:
Ennyi? :O

Nem, nem dehogy is 😀

Koránt sincs vége a történetnek. Most egy fordulóponthoz értünk és a továbbiak már még szerelmesebb történetek lesznek, hiszen még csak most jön majd az első igazi randi, az első kézfogás és szépen lassan eljutunk ahhoz, hogy hivatalosan is egy pár lettünk.

Az eljegyzésünk története előtt, pedig még szeretnék neked sok mindent elmesélni, hogy még jobban megismerhess minket. 🙂